BORMASTER – a sokat látott elmélyülőknek

A szőlő az esztendő folyamán számos időjárási tényezőnek van kiszolgáltatva, amelyek
veszélyt jelentenek számára. A téli és a tavaszi fagyok mellett nyáron a jégesők és a viharok
akár az egész termésmennyiséget tönkre tehetik, elpusztíthatják, hiába valóvá téve ezzel a
szőlősgazdák egész éves fáradságos munkáját. A szőlőbirtokosok körében emiatt nagy
népszerűségnek örvendtek azon szentek, amelyeknek az ünnepe a kritikusnak tartott
időszakokkal esett egybe. Vannak köztük olyanok, akiknek az életútja valamilyen módon
kapcsolódott a szőlőhöz vagy a borhoz, mások pusztán a kalendáriumban elfoglalt helyük
alapján válhattak szőlővédőszentté.

Mint ismeretes a vadszőlő számára a folyómenti galériaerdők kedvező életfeltételeket kínálnak, ahol a növény szabadon kúszhat és kapaszkodhat fel a fák lombkoronájába. Minden bizonnyal az ember már ősidők óta gyűjtögette a szőlőtövek termését, amiből alkalmasint kis mennyiségben még alkoholos ital, azaz bor is készülhetett.

Bor- és kultúrtörténeti sorozatunkban a Duna menti borvidékeket követjük a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, Németországtól a Duna-deltáig, Sztrabóntól John MacGregorig, a Spätburgundertől a Gamzáig. Fotelkalandoroknak kedvcsináló, vérbeli utazóknak tuti tipp, borkedvelőknek pedig egy lehetőség, hogy minden pohárral más tájakon találjuk magunkat…

Amióta az ember rendelkezik a borkészítés tudományával, azóta minden bizonnyal különböző
szempontok és arányok szerint vegyíti is borokat. Amíg a szőlőbirtokosok nem telepítettek
fajtatiszta ültetvényeket, addig mai értelemben vett házasítások sem készülhettek. Szüret
idején a szőlőfajták termését nem különítették el egymástól, hanem együtt dolgozták fel. A
borok évről évre jelentős mértékben eltérhettek egymástól attól függően, hogy éppen melyik
fajta termésének mennyisége számított meghatározónak. Mai értelemben vett házasítások
onnantól kezdve készülhettek, amikor megjelentek a fajtatiszta ültetvények, amelyeknek a
termését külön dolgozták fel, majd a belőlük készített borokat különböző arányban
keverhették össze. A nyugat-európai bortermelő országokban a műveletet gyakran kereskedők
végezték abból a megfontolásból, hogy évről évre hasonló karakterű borokkal elégíthessék ki
a fogyasztóközönséget.

Miből szűrtek bort az eleink?

Vendégszerzőnk, dr. Mód László legutóbb az alföldi szüretek menetébe nyújtott nekünk bepillantást. Ebben a cikkben pedig a folyamatot lezáró eseményről, a bálakról mesél nekünk!

Vidékünkön Szent Mihály nap (szeptember 29.) tájékán kezdődött a szőlőtermés betakarítása, ami általában társasmunka keretei között valósult meg, azaz a szőlőbirtokos és családja rokonok, szomszédok segítségéért folyamodott. Ezt később illett viszonozni, s elmenni mások szőlejébe szőlőt szedni. Ez a sajátos együttműködés napjainkban is bevett gyakorlatnak számít, nélküle sok szőlőtermesztő képtelen lenne betakarítani szőlőültetvényeiről a szőlőfürtöket. Nagyobb szőlőbirtokokon manapság már gyakori a gépi szüret kombájnok közreműködésével kiiktatva ezzel az emberi részvételt és a munkafolyamathoz szorosan kapcsolódó társadalmi gyakorlatot.

Az Alföldet a szőlészeti-borászati szakirodalom olyan területként tartja számon, ahol a borok tárolása, érlelése elsősorban a talaj felszíne felett, kamrákban történt. Több szakíró szerint ez volt az egyik oka annak, hogy az itt termett nedűket kevésbé lehetett eltartani, mivel a helyiségek sokkal jobban ki voltak szolgáltatva a külső hőmérséklet ingadozásának mint a földbevájt pincék. A tél közeledtével az erjedés gyakran félbeszakadt, tavasszal viszont újra megindult. A kamrák elterjedése elsősorban azzal a körülménnyel függött össze, hogy az alacsony fekvés miatt a legtöbb szőlő- és bortermelő településen az időnként feltörő talajvíz jelentősen megnehezítette a földalatti bortárolást. Ennek ellenére az Alföldön vannak olyan magasabban fekvő térségek, amelyek ideális feltételeket kínálnak a borospincék építéséhez.

A szőlő növény megannyi kártevője között tartjuk számon a kalló- vagy csapó cserebogarat (polyphylla fullo), ami kedveli a laza, homokos talajú területeket, különösen azokat, ahol fenyőerdők is díszlenek.  Főleg a petékből kikelő pajorok fogyasztják szívesen bármilyen növény, köztük a szőlő gyökerét. A kártevőt gyakran emlegették pata vagy csimasz néven is, melyet egyesek a cserebogár talajban élő kukacaként határoztak meg. Borvidékeinken általánosan bevett gyakorlatnak számított a telepítést megelőzően a talaj megfordítása során a földben talált kártevők összegyűjtése. A szőlőbirtokosok napszámosaiknak, alkalmazottaiknak ún. kukac- vagy pajorpénzzel igyekeztek honorálni a művelet elvégzését. Az 1910-es évek elején a kártevő Csongrád határában nagy pusztítást vitt végbe, ám ennek okát egy jó ideig nem sikerült megtalálni. Az idősebb szőlőbirtokosok vagy „szőlőtudósok” úgy gondolták, hogy a történtek az aszályos időjárással hozhatóak összefüggésbe.

A 19. század végén a filoxéra mellett két veszedelmes gombabetegség, a peronoszpóra és a lisztharmat is fellépett a szőlőültetvényekben, amelyeknek a visszaszorítása napjainkban is komoly kihívás elé állítja a szőlőtermelőket.

A Tisza alsó folyása mentén fekvő Csongrádi borvidék hazánk egyik legnaposabb és legmelegebb tájegysége. Ez egyrészről áldásos az itt élő borászok számára, másrészről a vele járó csapadékhiánnyal és aszállyal is meg kell küzdeniük.