Szőlőfajták az alföldi szőlőhegyeken

Egy-egy borvidék szőlőfajtáinak állománya, összetétele az évszázadok folyamán többször is gyökeres változáson mehetett keresztül. Bizonyos szőlőfélék elveszíthették korábbi jelentőségüket, akár el is tűnhettek, míg mások viszonylag rövid idő alatt hihetetlen népszerűségre tehettek szert. Vidékünkön a 18-19. század óta számos fajtaváltás történt, melynek hátterében különböző tényezők húzódhattak meg.A gombabetegségek, elsősorban a peronoszpóra és a lisztharmat elterjedésével azok a szőlőfélék,amelyek nagyfokú érzékenységet tanúsítottak, fokozatosan kikerültek a termesztésből, az ellenállóbbak viszont megmaradtak, jóllehet ezek is igényelték a rendszeres növényvédelmet.
       Az 1950-es, 1960-as évek fordulójától a nagyüzemi szőlőgazdálkodás térnyerésének tudható be, hogy olyan, széleskörben elterjedt, az Alföldre jellemző fajták, mint a kadarka nagy mértékben veszített a jelentőségéből, mivel nem lehetett magasművelésben sikeresen termeszteni. A befedetlen tőkéket a téli fagyok egyfelől elpusztították, másfelől a mustok nagyon alacsony cukorfokot produkáltak és az egyébként sem túl jelentős mennyiségű színanyag is messze elmaradt a várakozásoktól. Az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek ültetvényeiben olyan új fajták jelentek meg, amelyek korábban az Alföldön széleskörben nem számítottak elterjedtnek. (Csongrád környékén például a cabernet franc, a kékfrankos vagy a zweigelt) Az 1980-as évek téli lehűlései további változásokat eredményeztek a fajtaállományban elősegítve olyan szőlőfélék telepítését, amelyek jobban bírták a mostoha körülményeket. Ezek a folyamatok az 1990-es években sem álltak meg, újabb és újabb szőlőfajták jelentek meg és terjedtek a borrégiónkban. Egyesek nagy termésmennyiségükkel, míg mások bizonyos szőlőbetegségekkel szembeni állóképességükkel tűntek ki a többiek közül.

De melyek is voltak a szőlőhegyekre, szőlőskertekre jellemző fajták a 18-19. században? Az 1960-as évek elejéig a kadarka és a magyarka számítottak meghatározónak, amelyekhez nagyobb arányban az 1880-as évektől a kövidinka társult. A 20. század elején a szlanka szolgáltatta a fehér borok alapanyagát, a kadarkából viszont javarészt siller készült. E két fajta népszerűségét részben magas termőképességük, részben a talaj iránti igénytelenségük szolgáltatta, bár vékony héjuk miatt mindegyik hamar rothadásnak indult az őszi esőzések idején. A kövidinka vastagabb héja miatt ellenállóbbnak bizonyult, termése október végéig, november elejéig is rajta maradhatott a tőkékeken. Az említett három szőlőfélén túl az Alföld fajtaállománya sokkal gazdagabbnak mutatkozott, hiszen vidékünkön előfordult a bajor, a bakator, a balafánt, az ezerjó, a mézes fehér, a rakszőlő, a veres dinka, a csókaszőlő, a pozsonyi fehér és a tökszőlő is. Történtek ugyan kísérletek a fajtaszerkezet megújítására, a paraszti birtokokon azonban az 1960-as évek végéig az előzőekben megnevezett szőlők voltak túlsúlyban, közülük elsősorban a kadarka, a kövidinka és a szlanka vagy magyarka. Rizlinggel, oportóval, kékfrankossal elsősorban az úri birtokokon kísérleteztek, ám ezek széles körben nem terjedtek el. A régi fajták térvesztése napjainkban is tovább folytatódik, bár vannak olyan borászatok, melyek foglalkoznak termesztésükkel, boraikat pedig palackos formában is forgalomba hozzák.