A fene rossz por és a penészharmat – Pusztító gombák a szőlőben

Mindkettő Észak-Amerikából került Európába, ahol Franciaországban észlelték elsőként a jelenlétüket. Erdélyben 1880-ban, Magyarországon 1884-ben tűnt fel, de eleinte nem okozott nagyobb károkat. 1890-re azonban szinte az egész Kárpát-medencében elterjedt, s a filoxérával együtt 1891–92-ben katasztrofális pusztítást vitt végbe. A kártevő a növény minden részét megfertőzheti, a penészgyep a virágokat, a fiatal bogyókat és az egész fürtöket is beboríthatja. Ha a szőlősgazdák nem védekeznek, akkor akár a teljes termésmennyiség is megsemmisülhet.

A peronoszpóra kártétele (Szanka József gyűjteménye)

A 19. század végén a peronoszpóra ellen sikeresen alkalmazott módszerré a bordói lével (rézgálic, oltott mész és víz keveréke) történő permetezés vált. A vegyszert a szőlőtőkékre a gazdák eleinte cirokseprűvel próbáltak kijuttatni, később kezdtek megjelenni a kisiparosok által készített vagy gyárakban előállított permetezőgépek, de ezek a szerkezetek kezdetben nagyon drágák voltak, ezért több gazda társult a beszerzésükre.

A betegséggel kapcsolatosan eleinte nagyon sok téves elképzelés látott napvilágot, amelyek különböző módon magyarázták a kártevők által okozott pusztítást. Egyesek úgy vélték, hogy a nyári forróság „csípte meg” a növényeket. A szegedi tanyavilágban széleskörben elterjedt az a hiedelem is, miszerint a szőlők permetezésével a szőlőbirtokosok „Krisztus vérét” fertőzik meg, azaz „vallás-ellenes” cselekményt hajtanak végre, éppen ezért sokan ódzkodtak a művelet elvégzésétől.

Lázár György Szeged helyettes polgármestere 1897-ben azzal a kéréssel fordult a külterületen tevékenykedő papokhoz, hogy a misék keretében próbálják eloszlatni a tévhiteket és igyekezzenek meggyőzni a szőlősgazdákat a növényvédelem fontosságáról. Szeged város tanácsa is bekapcsolódott a küzdelembe, mégpedig olyan formában, hogy 1896-ban a település határába a gombabetegségről szóló nyomtatványokat küldött ki, amelyeket a tanyai lakosság körében szétosztottak illetve a forgalmasabb helyeken kiragasztottak.

A jelentősebb szőlő- és bortermelő településeken szabályrendeleteket is alkottak, amelyek előírták a szőlőbirtokosok számára a védekezési kötelezettséget. A 19. század végén a szegedi sajtóban is napvilágot látott az a képzeletbeli párbeszéd, mely egy felsőtanyai szőlőbirtokos szájába adta a peronoszpórához és a permezetéshez kapcsolódó népi etimológiákat:

„Megy egy uri ember a kocsival végig a felsőtanyai szőlők között. Egy helyen öreg ember kerül elébe, akivel ismerős. A kocsi megáll.

– No, hát hogy vannak, Mihály? – kérdezi az úr.

– No– mondja az ember – vagyunk valahogy, tekintetes ur.

– Hát a szölő? – adja föl most a szót megint a városi. Erre a kérdésre

már csóválja a fejét egy kicsi Mihály s a botjával lemondólag ütögeti a homokot.

– Hát tudja kéröm – feleli – mög van valahogy, de mán elérte az a fene

rossz por.

– Ugyan?

– Debizon csak.

– Hát az már valósággal baj – szól a városi úr részvéttel.

– Mihály kiérezvén a szavából a sajnálkozást, büszkén emeli föl a fejét.

– Azér nem köll félni – felel keményen – mert dermedezzünk ellene.”

A lisztharmat kártétele (Szanka József gyűjteménye)

A 19. század végén a lisztharmatnak, penészharmatnak nevezett Oidium is felütötte fejét az ültetvényekben, ami ellen nem a réz-, hanem a kéntartalmú vegyszerek jelentettek megoldást. A védekezéshez a szőlősgazdák nem permetezőgépeket, hanem porozó készülékeket használtak, amelyekkel a kénport ki lehetett juttatni a szőlőtőkékre.

A növényvédelmi eljárásokat először az úri-polgári birtokokon vezették be, majd ezek a módszerek fokozatosan elterjedtek és rendszeressé váltak szélesebb körben is. A 19. század végétől a gombabetegségek elleni védekezés bekerült az éves munkafolyamatok közé, emiatt jelentős mértékben megdrágultak a művelési költségek. Sok helyi szőlőfajta nagyfokú érzékenységet mutatott a fertőzésekre, emiatt fokozatosan kiszorultak a termesztésből, s a szőlőültetvényekben más fajták vették át a helyüket.

Permetezőkészülékek Cifka József katalógusából