Árvizek a szőlőskertekben

Mint ismeretes a vadszőlő számára a folyómenti galériaerdők kedvező életfeltételeket kínálnak, ahol a növény szabadon kúszhat és kapaszkodhat fel a fák lombkoronájába. Minden bizonnyal az ember már ősidők óta gyűjtögette a szőlőtövek termését, amiből alkalmasint kis mennyiségben még alkoholos ital, azaz bor is készülhetett.

A szőlő és a fák

A folyók ártereiben manapság is találhatunk fákra felfutó szőlőket, ám ezek már jórészt az északi-amerikai parti szőlő egyedei, nem a vadszőlőjé. A kultúrnövény természetéből adódó élőfás termesztési eljárást az ókorban sokfelé alkalmazták annak ellenére, hogy a termés begyűjtése számos nehézséggel és veszéllyel járt. A szőlők művelése a lombkorona ritkításából, a metszésből és a tövek környékének tisztán tartásából állt. Oltással nemesítették a növényt, a következő alkalmas fához pedig lebujtott venyige segítségével szaporították tovább. Egyes vélemények szerint ezt a termesztési eljárást a honfoglaló magyarok ősei már ismerhették és alkalmazták is.

Fára felfutó szőlőtőke Szentes határában

Szőlőművelés a Maros és a Tisza hullámtereiben

A Maros és a Tisza hullámtereiben, azaz a folyómeder és a töltések között napjainkban is találhatunk szőlőskerteket, ahol a birtokosok nem az előzőekben bemutatott technológiát alkalmazzák, hanem más művelési módozatokat követnek. Ezek a szőlőültetvények nem tekinthetnek vissza több évszázados múltra, születésüket a filoxéravésznek köszönhetik. Elsősorban olyan települések határában alakultak ki, ahol a kártevő szinte teljesen elpusztította a kötött talajon tenyésző szőlőtőkéket. Az áradások által időszakosan elöntött hullámterek jelentősége a szőlőtelepítés szempontjából azért növekedhetett meg, mivel a szőlőgyökértetű a vízborítás miatt ezeken a térségeken nem képes arra, hogy hosszú távon megéljen. Ez volt az a körülmény, ami a 19-20. század fordulójától arra ösztönözte jónéhány Maros és Tisza menti település (Apátfalva, Hódmezővásárhely, Makó, Mindszent, Szentes stb.) hullámtéri birtokosait, hogy parcelláikon szőlőt telepítsenek vagyis szőlőskerteket alakítsanak ki. Az alacsony tőkeművelésű illetve kordonrendszerű ültetvények ugyan ki vannak szolgáltatva az árvizeknek, de ez nem következik be minden esztendőben. Ha a folyók ki is lépnek a medrükből, akkor sem hosszú ideig kerülnek víz alá a szőlőtőkék. A filoxéramentesség azt jelentette, hogy nem járt költséges beruházással a telepítés, mivel saját gyökerű szaporítóanyagot is fel lehetett használni, nem mutatkozott szükség oltványszőlők beszerzésére.

Az ártéri szőlőskertek

Az árvizek nemcsak a kártevőket pusztítják el, hanem időnként termékeny hordalékkal borítják be a szőlőskerteket. Nem egyszer olyan sok iszap halmozódik fel, hogy szinte úgy kell kibontani alóla a szőlőtőkéket. Az ártéri szőlőskertek változatos fajtaállománnyal rendelkeznek, bár vannak olyan területek, ahol a csemegeszőlők, elsősorban a saszlafélék uralkodnak. A szőlőfürtöket a múltban jórészt étkezési szőlőként értékesítették, ami a szőlőbirtokosoknak évről évre fontos bevételi forrást jelentett. A szőlőtőkék között gyümölcsfák is tenyésznek, termésük sokoldalúan hasznosul. A termés frissen történő fogyasztása mellett jellemző volt az aszalással történő tartósítás. A gyümölcsből cefre is készül, amiből a gazdák az erjesztést követően pálinkát főznek. A 20. század második felében az ártéri szőlőskertek egy része szép fokozatosan üdülőteleppé alakult át, ahol ma már nyaralóépületek sorakoznak, a szőlő- és gyümölcstermelést a tulajdonosok jórészt csak saját kedvtelésből űzik.

Árvíz a szentesi Kis-Tisza-szigeten

Szerző: dr. Mód László néprajzkutató, egyetemi adjunktus (SZTE)

Vissza